Rólam

Krónikus fájdalommal élek, méghozzá nagyjából harminc éve. Nem jön és megy úgy, ahogy sokan elképzelik, hanem állandóan jelen van.

Mindig a testem egyik fele érintett. Középen, függőlegesen van egy éles határ, amit mintha valaki vonalzóval húzott volna meg. Hogy éppen melyik oldal érintett, az leginkább véletlenszerű, akár egy pénzfeldobás eredménye. Alvás után válthat, egyébként napközben nem.

A fájdalom jellegét nehéz leírnom. Semmihez sem tudom hasonlítani. Az adott oldalamon a csontokra, az izmokra, a bőrre és az inakra is kiterjed. Állandó késztetést érzek arra, hogy nyomjam, feszítsem, vagy ütögessem a fájó oldalam bármely részét. Ezt azonban nem teszem. Egyrészt azért, mert nem akarok ártani magamnak, másrészt mert nem segít. A nyomkodás ugyan leírhatatlanul kellemes érzés, de utána a fájdalom felerősödik. Olyan, mintha még többet "követelne".

Az utóbbi években azért előfordul, hogy vannak fájdalommentes napjaim is. Nem sok ilyen van, és nincs bennük rendszer, vagy legalábbis én nem találtam. Pár havonta néhány nap.

Az állandó fájdalom lefoglalja a gondolataimat. Nincs olyan perc, amikor ne lenne ott. Legszívesebben folyton ordítanék tőle.

Közben a kognitív képességeim legyengülnek. A gondolkodásom lelassul, akadozva, erőlködve beszélek, mert nem jönnek a számra a szavak.

Ez nem orvosi oldal, és nem diagnózis. Nem azt akarom megmondani, mi a bajod, vagy mit kellene tenned, ha hasonló helyzetben vagy. Csak azt írom le, hogy én mit tapasztalok, miken megyek keresztül.

A fájdalmat csak úgy tudom elviselni, ha az életem pozitív oldalaira figyelek, tervezek és nem hagyom el magam. Tervek és pozitív szemlélet nélkül könnyen feladnám, elveszteném a kontrollt. Ettől még nagyon nehéz. Van nap, amikor kicsit könnyebb, van, amikor sokkal nehezebb.

Az orvosoktól már nem várok megoldást. A fájdalom elfogadásában és a különböző megküzdési stratégiák alkalmazásában látok lehetőséget arra, hogy az életemet valamennyire élhetővé tegyem. Nem tudom, változik-e valaha, de feladni nem fogom.

Tudom, hogy nagyon sokan éltek hasonló, láthatatlan fájdalmakkal. Az élet számotokra olyan kihívásokkal teli, amelyeket mások nem ismernek és nem értenek.

Nem tudhatom pontosan, mit éltek át nap mint nap. Lehet, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, vagy más jellegű fájdalommal. Mindenesetre a láthatatlan fájdalmak okozta szenvedés érzése nekem is ismerős. Ezzel a bloggal mindannyiótoknak azt üzenem, hogy nem vagytok egyedül.

Kitartást és erőt kívánok a küzdelmetekben!